2016. január 4., hétfő

Mara ☆ Az embertelen

Reszketve feküdt az ágya legtávolabbi sarkában. Össze volt zavarodva, félt önmagától, nem tudta mit képzel, és mit lát. Reménykedett benne, hogy csak beleraktak valamit az italába - habár ez teljességgel lehetetlennek tűnt. Reszketett, mintha a hideg rázná, pedig pont kellemes volt az idő a helységben. Új végtagjai, a csápjai, nehezek voltak, hátrafele húzták a fejét, és sajogtak. Nem tudta megtartani, ezért dőlt neki a falnak. A nap nyári sugarai betörtek a függöny rése között, némi fényt biztosítva. Kintről behallatszódott az állandó, monoton zaj, ami jellegzetessé tette számára a várost. Szerinte nélküle olyan lenne, mint bármelyik másik. A falakon áthallatszódtak egy veszekedés foszlányai, valószínűleg az egyik felső lakásból, ahol egy testvérpár él. Pár perc múlva elnyugodtak, visszatért a megszokott ,,csend''. Magára húzta a vastag paplant, hogy elrejtse magát láthatatlan szemek ezrei elől, melyek mintha most csak rá figyelnének. Szemeit szorosan behunyta, hogy ne kelljen látnia azt a szörnyűséget, ami vele történt. Percekig, sőt, talán órákig feküdhetett így, nem foglalkozva a külvilággal, csak az őt emésztő belső fájdalommal, amitől úgy érezte magát, mintha megszégyenítették volna, mintha egy hatalmas, vörös nyíl mutatna rá megkülönböztetésképp. 
Mikor már nem volt annyira zaklatott, és viszonylag tudott koncentrálni, gondolkodni kezdett, a magyarázatot kereste. Előbukkantak az agyában a mamája meséi - szinte az összes, amit eddig elmondott neki. Az angyalok és az emberek kapcsolata, ami legendaként hangzott fel a családjában, de ahányszor mesélte, mindig úgy érezte, hogy igaz, hogy annak kell lennie. Vagy miért hangzik olyan élethűen? Talán a mama ismerhetett egy olyan embert, akivel csodát tettek? Vagy örökölhette? Sorakoztak fel a tudatában a kérdések, amik egyre hihetetlennek tűntek. Előtörtek benne azok a mesék is, amik a "szerencsés" emberekről szóltak. Egytől-egyik különleges képességeket szereztek. Repültek, el- és feltűntek, földeket alakítottak át, és még sok más, csodás dolog. Ő pedig... ő pedig itt fekszik, mint egy megvert kutya, a csodálatosnak egyáltalán nem mondható kinézetével. Önsajnáltatva.

Nehezen tudta csak elfogadni magát, jobban mondva hozzászokni az új kinézetéhez, több napba is beletellett. A tükröket letakarta, az ablakokon elhúzta a függönyt. Annak ellenére, hogy nem volt hajlandó kimenni a házból, felöltözött. Előkerült a szekrény mélyéről a rég elfeledettnek hitt ujjatlan, poncsó, kesztyű és csizma, mindegyik fekete színű, ahogy a legtöbb ruhája is. A szekrényekben felhalmozott müzlikészlete is a segítségére volt abban, hogy ne haljon éhen, habár nem volt olyan sok teje. Idő kérdése volt, hogy el kelljen hagynia kissé romos kuckóját, amit nem szívesen tett volna meg. Telefonján is többször hívták, ezért egy idő után már inkább kikapcsolta. A főnöke lehetett az, vélhetően az eltűnése miatt kereshette, egyszer valakit el is küldhetett hozzá.
Az átváltozása óta, egy dolgot kivéve, semmi sem változott. Még mindig kék volt, még mindig pokolian fájt mindene, ezért alig mozdult meg, valamint még mindig nagyon vékony volt, a csápjai is néha görcsösen összerándultak. Egyedül annyi változott, hogy körülötte spontán felemelkedtek a tárgyak, mint például amikor ki akart takarózni, és egy láthatatlan kéz segített neki. Vagy amikor levert véletlenül egy kisebb, oszlopba összerakott könyvet, de azok nem zuhantak rá, hanem megálltak felette a levegőben. Sejtette, hogy mi lehetett az, de még magának sem merte bevallani. 
Közben egyre több és több, érdekesebbnél érdekesebb emlék merült fel benne, melyek közül némelyiket agya tetszőlegesen kiegészített, míg másikakat megszabdalt. Néha nehezen tudta eldönteni kislánykori emlékei közül, hogy melyiket változtatta meg, vagy keverte össze, mert alig volt hét-nyolc éves, amikor utoljára hallhatta ezeket. Amikor már teljesen összezavarodott, fogott egy jegyzettömböt, és mindent, amit csak tudott, leírt. A pár napos munka végére, miközben egy falat is megtisztított mindenféle limlomtól, a korábbi káosz helyett egy viszonylag rendezett, néhol egyszerű, irkafirka rajzokkal megtűzdelt vázlatszerű valamit kapott. Megállt a műve előtt, kesztyűs kezében egy fekete filccel. Néhányat lapot felcserélt, többet pedig összekötött, amik között bármilyen kapcsolat akadt. Nem kímélte az eddig sértetlen, hófehér falat, több tíz csíkot ejtett rajta kíméletlenül. Arca mindvégig kifejezéstelen volt, de szeme lázasan csillogott a magának kiszabott feladattól, nyelvét a nagy koncentrálástól néha kidugta a szájából. Mikor befejezte, egy reszketeg sóhaj kíséretében hátrèbb lépett, elzsibbadt karjait ernyedten lógatta maga mellett. Kész... - visszhangzott a fejében a szó. Átnézte az egészet mégegyszer, ám most megakadt a szeme pár betűn. Embertelen.

2016. január 1., péntek

X-ek a karon (novella)

/Jééézus, milyen régan raktam már ki ide valamit! Bocsánat azoknak, akik vártak!
És hogy el ne maradjon: Boldog ünnepeket, amiknek már vége lett, de azért ki kell írnom!/

☆☆☆

Laura - jobban mondva X-23 - az ágyaként funkcionáló, hideg és kemény helyen ült törökülésben, keze a térdén pihent. Elkondolkodva meredt maga elé, zöld szemébe belelógott hosszú, sötét haja. Egy küldetésből érkezett vissza nemrég, egy embert kellett likvidálnia, valamint az összes szemtanút, mint mindig. Az előbb ment el Zendar, a mogorva, bosszúvágytól égő lelkű ember, miután a tűzoltóknál használt tömlőszerűséggel lemosta róla az alvadt, vörösesbarna vért és a mocskot - mint mindig. Ő pedig, miután magára maradt, ott ült rózsaszín szoknyájában az ágyán, és meredt maga elé nagy szemeivel - nem járkált, nem feküdt, nem verte a falat, hogy engedjék ki; csak ült. Az elméjében lassan váltogatták egymást a különböző gondolatok, mert fáradt, kimerült volt.
Lassan felemelte a bal kezét, kicsit megforgatta. Az ujjai között lévő hely, ahonnan előugranak a karmai sértetlennek tűnt, nem volt rajta heg. Úgy nézett ki, mintha teljesen normális lenne. Ökölbe szorította kezét, mire előugrottak a veszélyes, törhetetlen pengék, amik a mutáns képességével vegyítve halálos volt, mint egy tökéletes gyilkológép. Mikor ellazította izmait visszaugrott a fém a helyére, egy mély sebet hagyva maga után. Pár pillanat múlva a sejtjei látványosan gyors munkába kezdtek, eltüntetve minden nyomot, még egy heg sem maradt. Viszont fájt neki minden egyes alkalommal, pedig igyekezett tudomást sem venni róla. Majd megismételte többször is, hogy egy kicsit enyhíteni tudja a lelke mélyén bujkáló, különös fájdalmat: a bűntudat marcangoló érzését, mely egy idő után úgy tépi szét az embert - legyen mutáns, vagy klón -, mint egy veszett kutya. Hirtelen ötlettől vezérelve újra kieresztette a karmait, majd megfontoltan az alkarjához emelte, és egy mély vágást ejtett rajta, majd még egyet, ami keresztezte az elsőt, egy 'X'-et formázva. Még be sem forrt teljesen, mikor újra elvégezte a procedúrát. A jóleső fájdalom szétáradt a kezében, egy kicsit lenyugtatva a benne őrjöngő megveszett állatot.
Mielőtt újra a bőrébe mélyeszthette volna, berontott hozzá Sarah, kinek a kislány szinte szakasztott mása volt, szemük, hajuk, bőrük teljesen megegyezett. Ezeken kívül nem sokban hasonlítottak, a leglényegesebb különbség köztük mégis az, hogy a nő a klónozás terén kitűnő orvos, míg a kislány egy veszélyes fegyver volt. Pár hosszú lépéssel átszelte a köztük lévő távolságot, majd letelepedett mellé. A vékony kart egy gyengéd mozdulattal félrehúzta, ő engedelmeskedett neki. A fém lassan visszacsúszott a helyére, a nyoma pár perc múlva eltűnt.
- Ne csináld ezt! - szólt hozzá nyugott, kedves hangon, miközben végigsimított a halvány hegeken, amik nem tűntek el. - Nem te tehetsz róla! - húzta magához egy ölelésre, ő pedig szó nélkül engedelmeskedett a kérésének.

2015. október 31., szombat

Mara ☆ Angyal vagy

Az óra kijelzőjén a nyolcas szám villódzott, mögötte egy kettősponttal és két nullával. Ettől jobbra, egy ágyban fekvő fáradt nő keze nyúlt ki oldalra és csapta le a hangos, zenélő szerkezetet, majd mikor sikerült erőt vennie magán felállt. Jobb kezével kifésülte sötét szemeiből göndör, barna haját, majd kiválasztott magának egy ruhát. Sötét nadrág, fehér ing, szintén sötét mellényke. Nem szeretett a munkahelyén átöltözni, ezért szokta elintézni ezt mindig otthon. 
Az arca megmosása, és a sminkelés után kiment a konyhába. Egyszerű hely volt, nem volt tele méregdrága serpenyőkkel, késekkel, egy-két helyen a szekrényről le is jött a tapéta, mutatva ezzel a régi, barna alapot. Az egyik ilyen felső polcában kotorászva kereste a vitaminját, amit nemrég vett. Egy székre fel kellett állnia, hogy láthassa, merre tapogat, habár nem volt kifejezetten alacsony, sőt. Miután sikeresen megtalálta leugrott a földre, utána pedig lerakta az asztalra. Eszébe jutott, hogy tegnap kivételesen levette a kicsi, arany medálját, hogy megtisztítsa, ezért visszasietett a szobába. A fehér éjjeliszekrényén meg is találta az egyik fotója mellett. Eltűnt családja és ő szerepelt rajta; a bátyja Martin és a szülei. Mellette, egy másik képkeretben nagyanyjával szerepelt. Eszébe jutottak a meséi, a kék angyalokról, akik segítették az emberiséget. Egyszer még azt is mondta: Mara, angyal leszel majd!
Egy szomorkás mosollyal az arcán felvette a nyakába a medált, majd visszament a konyhába. A hűtőjéből előkereste a tejet, egy szekrényből kanalat és tányért, egy másikból a müzlijét és a mézet. Ezeket a pikszisben a kanál segítségével összekeverte, utána hozzálátott. Nem nézett ilyenkor sem tévét, sem a telefonját nem nyomkodta. Csak féloldalasan ült, lábait a mellette lévő székre felrakva, a falra meredve. Sok fotó volt ott, olyanok, amiken a barátaival szerepelt, olyanok, amiken csak ő, de természetesen további családi fotók is helyet kaptak, elvétve pedig egy- két tájkép. Mindegyik több, mint egy éve készült, a boldogabb időszakából. Most egyedül volt, nem volt vele a családja; eltűntek a S.H.I.E.L.D. összeomlásakor. Azt se tudta, hogy meghaltak-e, vagy hogy elvitték-e őket, mint valami titkos fegyvert, ugyanis a bátyja az is volt. A szülei pedig jó ügynökök, akik Gonzáles hajóján dolgoztak. A barátait eltaszította magától, nem tudta őket egyszerűen elviselni, azt, hogy vigasztalni próbálták.
Eltolta magától a tányért és felállt, hogy berakja a mosogatógépbe, utána visszament az asztalhoz. Letekerte a halolajkapszulás doboz tetejét, majd kivett belőle felülről egy szemet. A tenyerében tartva előhalászott egy tiszta poharat a konyhaszekrényből és töltött bele vizet. Bekapta az ovális bogyót, majd az innivaló felével lekísértette a gyomrába. Lerakta az üveget a pultra, viszont ekkor furcsa érzése támadt. Olyan, mintha egy szoros, kemény övet kötnének rá, de az szétterjedne a testén mindenféle irányban. Ijedten tartotta maga elé a kezét, tágra nyílt szemeivel figyelte, ahogy a sötét, kőszerű anyag körülöleli. Szaporán kapkodta a levegőt, pánikszerű tünetek jelentkeztek nála. Riadtan pislogott, egészen addig, amíg el nem takarta a szeme elől a világot az anyag.
Nem érezte a külvilágot, csupán az egész testében szétáramló bizsergést. Ez erősödött a fejében, és a koponyája két oldalán, valamint a kezeiben. Fájdalmat viszont nem érzett. Az sem volt gond, hogy nem kapott levegőt, lenyugodni viszont nem tudott. Zavarta a tény, hogy fogalma sincs, mi ez. Mikor az első kődarab lehullott a testéről, megkönnyebbült, viszont ahogy a többi is robbanásszerűen lejött róla, elvesztette tartását, és a földre rogyott. A lapos, testéről származó kövek elkezdtek körülötte keringeni egyre gyorsabban, mint a Nap körül a bolygók. Egy idő után már csak csíkokat lehetett belőle látni. 
Félelem töltötte el a lányt, egész teste remegett, zavarodott volt. 
- Elég... - suttogta halkan, remegő hanggal - Elég! - mondta hangosabban, a darabok viszont csak gyorsabban pörögtek, akármerre nézett, csak azokat látta, mígnem szétrobbantak. Rémülten kapta a kezét a feje felé, egy sem esett rá. Körülötte egy kisebb körben minden tiszta volt, azon túl viszont sötétszürke porszemek és kisebb kavicsok voltak. 
Lassan lefelé engedte a kezét, viszont feltűnt neki valami. Nem volt haja. Az egész feje kopasz volt. Maga elé meredve végigtapogatta a fejét, talált is valamit; hosszú, kézszerű kinövés. Félve előrehúzta, hogy láthassa, közben érezte, hogy a másik oldalon is van ilyenje. Mikor megpillantotta, megijedt. Egy kék csáp volt az, ami a tulajdon koponyájából nőtt ki. Hosszú volt, csaknem a fenekéig leért. Ahogy a tudatáig elért, hogy van kettő, világoskék csápja, ijedten kapta maga elé a kezeit. Az is kék volt, ahogy a teljes teste. Legördült az első könnycsepp az arcán, amely a félelemé volt, ezt pedig követte a többi. Kezeivel magát átölelve leborult a padlóra, miközben halkan, magában zokogott. 
Mara! - hallotta a nagyanyja megnyugtató hangját a fejében - Angyal vagy!

2015. október 27., kedd

Úgyis elkapsz! ☆ 4. fejezet

- Szeretsz beszélni? - emelt fel egy dobókockát.
- Amíg nem vadidegenek előtt kell, addig igen - eresztettem meg egy apró mosolyt.
- Te mióta vagy itt? - állt meg mellettünk Pietro.
- Már itt születtem. Azt mesélte Janos, hogy amikor anyámról kiderült, hogy terhes, a szüleik elküldték otthonról, ő pedig hozzá ment, onnan pedig követte ide. Mondták, hogy maradhat, de dolgoznia kell. És dolgozott is... - kezdtem bele a rövid kis történetbe. Nem volt számomra különleges, inkább csak általános.
- De?
- De már nem itt. Jelenleg, ha jól tudom, Ausztriában, vagy Svájcban van. Elment egy katonával. - vontam meg a vállam egy apróbb, leplezett fintorral - Azóta nem beszéltünk, habár fiatalabb koromban se volt szoros a kapcsolatunk.
- De nem furcsa, hogy nincs itt? Mégiscsak az anyád! - értetlenkedett Wanda.
- Korán felnőttem - vontam meg ismételten a vállamat, majd felkaptam egy kavicsot, és a mellettem álló fiú felé dobtam. Alig egy századmásodperc alatt elkapta. Folytatták a gyakorlást. Wanda a célzást gyakorolta, az erejével ki kellett nyitnia egy zárat. Pietro pedig a lehető leggyorsabban próbált meg egyszerű, hétköznapi dolgokat megcsinálni - például megkötni a cipőfűzőjét, vagy kicserélni az elemet egy zseblámpában.
Este hat óra körül vették át felettük a figyelmet, én pedig mentem a konyhára. Ilyenkor még nincsen olyan sok edény, ezért még tudok beszélgetni egy kicsit. Amint beléptem a tágas terembe, szemeimmel Janost kerestem. Az egyik ablak mellett ült, az itteni nagy haverjával, Alekkel beszélgetett az étele felett.
- Helló! - nyomott egy barackot a fejemre, amikor leültem a nagybátyám mellé - Merre voltál? Általában ilyenkor máe itt szoktál lenni! - vont kérdőre huncut tekintettel, mintha sejtené. Megjegyeztem, ha ezt az arcot vágja, egyértelmű választ kell adnom.
- Bébiszitterkedtem - válaszoltam, mire bólintott.
- Az a legjobb, hogy te vagy elméletileg ezen a bázison a legfiatalabb! - szólt bele a beszélgetésünkbe Alek. Egy szőke tincset kifújt az arcából, hogy ne lógjon bele a szemébe.
- Idősebbekre is lehet, ha nem beszámíthatóak - válaszoltam a technikusoknak.
- Igaz. Rád is figyeltek, igaz, hogy akkor még fiatalabb voltál.
- Tudom... - sóhajtottam, miközben Janos üres poharával játszadoztam. Nem nagyon szerettem, amikor kiszámíthatatlannak minősített Herr Strucker, és bezárt a karanténba - Kicsit szokatlan volt az elején, de már megszoktam ezt a mosogatós-ügyet.
- Alig lehetett akkor veled beszélni, mert egyáltalán nem volt semmire sem időd - jegyezte meg a férfi.
- Tényleg! Hallottam, hogy megint voltál Zharkovnál! Mit mondott? - kérdezte Janos.
- Szokásos. Szépen fejlődök, még köbö fél, vagy egy év, bla bla bla... De nem zavar, hogy tőled pár teremnyire dolgozik? - pillantottam rá félrebiccentett fejjel.
- Nem, de jobb tőled hallani - mosolyodott el kedvesen, és visszavette a poharát.
- Kösz, beszéljek én. Szerintem megyek mosogatni - álltam fel kicsit csalódottan mellőlük, miután szemem egy pillanatra a gyűlő edénykupacra tévedt.
- Menj csak. Nélküled úgyse végeznének! - szólt még utánam vidáman Alek.
Magamban mosolyogva indultam el a konyhába, ott pedig egyenesen a mosogatóhoz siettem. Irina már elkezdte a munkát, ezért én is felkaptam a gumikesztyűmet, és az első kezembe akadó edényt belemártottam a forró, mosogatószeres vízbe.
- Merre voltál? - kérdezte a középkorú nő.
- Feladatot adtak - válaszoltam kitérően, mivel nem tudtam, mennyire nyilvános -, miért?
- Csak mert általában még a munka előtt szoktál mindig enni - simított ki egy rakoncátlan fekete tincset az alkarjával az arcából.
- Igen, kicsit éhes vagyok. Majd eszek valamikor, amikor végzek. Addig szerintem simán kibírom.
- Én már ettem, nagyon finom a hús.
- Tudom, Dottiék jókat szoktak főzni. Amikor váltottam pár szót Janossal láttam, és jól nézett ki. Az illatát nem annyira érzem, mert eldugult az orrom - vetettem egy pillantást a kék szemű nőre.
- Van ilyen - válaszolta. A válasza alapján ilyenkor nem nagyon szokta folytatni a beszélgetést, eléggé elvont tud lenni, nem az a társasági lény.
A forró vízben folyamatosan mosogattam a piszkos edényeket, az étkező pedig a hangok - és az érkező tányérok - alapján kezdett elnéptelenedni. Most kivételesen Irina sietett el a lustábbak és az elfoglaltabbak tányérjáért.
A munka befejezése előtt megettem a vacsorámat, majd elmosogattam magam után is. Kicsit fáradtan tértem vissza a szobámba, és az alvóscuccomat egy törölközővel együtt felkapva bementem a fürdőbe. Perpill nem volt más vágyam, csak annyi, hogy lefürödjek, lehetőleg meleg vízben. Pechemre későn érkeztem, mint mindig, így már megint csak langyos maradt. Sietnem kellett, hacsak fél óra múlva nem akarok kék szájjal, és libabőrös bőrrel flangálni, ezért alig pár perc múlva már tisztán, vizesen álltam a tükör előtt, és a ruhakupacomból kerestem a törölközőmet. A rajtam maradt vízcseppek a padlóra hullottak, ott pedig kicsi tócsákba rendeződtek. Magam köré tekertem a vékony, puha anyagot, és a tükörképemmel szemeztem. A megszokottabbnál sötétebb kék szemek, ami inkább irreálisan, mintsem természetesen hatottak, a sötétbarnás, alul kicsit göndörkés haj pedig keretezte sápadt, kicsit sovány arcomat. Vékony ujjaimmal kitűrtem az arcomból, majd ahogy tudtam, letöröltem magamról a vizet, és gyorsan a pizsamámba bújtam. Janos egyik elcsórt, több X-es pólójából, valamint az egyik pamut térdnadrágomból állt. Mindkettő fekete, csak a pólón volt valamilyen együttes logója, amit én nem ismertem. Jól esett, hogy végre a megszokott, kényelmes, én-illatú ruha vett körbe. Felkaptam a vécéülőkéről a félrerakott törölközőt és a nadrágomat, a többit pedig bedobtam a szennyesbe. Gyorsan átszeltem a fürdőajtó, és a szobám közti rövid távot. Egyszerű, fehér falú, tizenöt-húsz négyzetméteres helyiség volt. Az egyik sarokban, az ablak alatt egy ágy, azzal szemben kettő nagyobb szekrény. Az egyikben az összes ruhám benne volt, a kiskoromtól kezdve, a másikban pedig a többi, egyéb kategóriába tartozó cuccok kaptak helyet. A félhomályban kitapogattam a villanykapcsolót, majd az ajtómat becsukva összehúztam a függönyt, valamint a kislámpám is felkapcsoltam. A törólközőm kiterítettem, a nadrágomat szimplán ledobtam a székre. Nem volt még olyan későn, nyolc óra sem volt, így a bokszzsákhoz léptem. Nem foglalkoztatott, hogy semmi nincs a kezemen, ami védhetne, a berögződött mozdulatokat és ütéseket csináltam. Lehunyott szemmel, semmi mással nem foglalkozva. Egyre erősebben mozgott a zsák, mutatva az erőt, amit kifejtettem. Még nem estem ki a régi ritmusból, abból, amikor reggeltől estig mindenféle eddzések, kiképzések voltak; amikor csak ebédidőben volt egy óra szünet; amikor egybefolytak a napok, órák az egyhangú percektől. Hirtelen abbahagytam. Nem vettem fel sem kesztyűt, a kezemet sem kötötem be. A bütykeim pirosak voltak, kicsit zsibbadt az érintett rész, picit pihegve ültem le. Nem foglalkoztam vele, hisz tudtam, pár perc múlva úgyis elmúlik.
A lámpa leoltása után, végigdőlve az ágyon kifejezéstelen arccal figyeltem a plafont. Üres volt a fejem, akár a kút az aszály után, csak a megnyugtató, pihentető sötétség foglalta el a tudatomat, minden más zavaró tényezőt kizárva.

2015. augusztus 24., hétfő

Top 5 mutáns

Vannak olyan erők, amiket szívesen elfogadnék... na jó, ki nem? A lényeg az, hogy sosem árthat. Mindenkinek más a kedvence. Nekem itt a Top 5!

Nr. 1: Kitty Pryde - anyagtalanság
(Az elmevisszaküldős akármit most ne vegyük be. Thank you, FOX)

Valljuk be, sokkal könnyebb "lemászni" az emeleteságyról, vagy kimenni az ajtón. Minden sokkal egyszerűbb lenne!

Nr. 2: Tildie Soames (Tildie) - 30 méter magas, piros, majdnem legyőzhetetlen szörnnyé alakul

Ő - sajnos - nem szerepelt egyik X-men filmben sem, viszont egy rajzfilmsorozatban - abban az egyben, amit láttam - két rész erejéig szerepelt. Nagyon pofás kislány, saccperkábé tizenegy-tizenhárom éves lehet. Nekem személy szerint nagyon szimpi. Abban a rajzfilmben Vadóc segítségével sikerült legyőzni - elcsórta Kitty és Buldózer erejét, majd a lábán keresztül felment a kislányhoz. És tőle is elvetteegy kicsit az erejét.
Hát nem ééédes?

Nr. 3: Anna-Marie (Vadóc) - erő és emlék elcsórása, amíg ő birtokolja az erőt, addig a másik fél kómában van, képregényekben tud repülni is

Szintén: bármikor hasznos lehet. Nem tudom mikor, de valamikor biztos. És nekem az a pár ősz tincs is tetszik! A rajzfilmekben pedig bármikor hajlandó elkobozni bárkinek az erejét és emlékeit.

Nr. 4: Erik Lehnserr (Magneto) - fémek manipulálása

Mindannyian ismerjük őt. És mit ne mondjak: szintén király az ereje! Akármit rud csinálni velük. Szintén a rajzfilmben, Genoshán van a fullfém palotája. Ha kedve támad, a semmiből csinál magának széket, vagy a falhoz rögzíti a betolakodókat.

Nr. 5: Laura Kinney (X-23) - gyors gyógyulás, adamantiumcsontváz, adamantiumkarmok - kettő a kézfejen, egy a lábakon

Miért olyan, mint Farkas? Röviden fogalmazva az ő génjeit használták hozzá. És miért 23? Mert ő volt a huszonharmadik kísérlet, és az első, aki túlélte. Valljuk be: (szerintem) királyabb, mint Farkas! 


Nektek ki a kedvencetek? ☺